a vasárnapi ebédemhez (tonhalsali, bagett) gyermekkorom abszolút hősei, a perui (az eccerűség kedvéért, persze jöhetnek bárhonnan) pánsípos zenészek szolgáltatták az aláfestést. anno ugyebár bármennyi ideig képes lettem volna bámulni/hallgatni őket, bármit megtettem volna, hogy szóba állhassak velük, és bármit megvettem volna tőlük, hiszen valóságos manifesztációi voltak annak az álomvilágnak, ami azóta is vonz. persze akkor még egész máshogy nézett ki a helyzet.

egy ideje azon gondolkodom, hogy vajon ha adott 3 ilyen típusú utcazenész, akik ugyebár dél-amerikai indián zenét nyomatnak, sállálá, akkor miért van közülük egy irokéz (Nagy-Tavak vidéke), egy síksági (É-Amerika, préri), és csak egy valami dél-amerikai forma ruhában? a pánamerikai őslakos-identitás, vagy csak a mindenek felett álló sztereotípiák okozta könnyebbség? nyilván az utóbbi, de akkor is. az ördög a részletekben rejlik.

(ó, igen. bár 6,5 év néprajz szak után még mindig nem vagyok tisztában a Kárpát-medence népeinek anyagi kultúrájával, az elvárható legminimálisabb szinten sem, bármikor kapásból és viszonylagos biztonsággal vagyok képes azonosítani jóformán bármilyen nem túl eldugott észak-amerikai indián ruhadarabot vagy tárgyat. c'est la vie.)