már korábban belém hasított a felismerés, hogy az eredetileg a Vera-Martin-Gábor trión edzett, majd Vi-nek hála, egy még magasabb szintre csiszolódott irónia/szarkazmus alaphango(ma)t biza nem lehet akármilyen szituációban bevetni, még akkor sem, ha nehezen figyelek oda valami olyasmire, ami éveken keresztül a kommunikációm egyik - mondhatni - alapját képezte. kell hozzá a kontextus, különben csak az igen szemfülesek vagy a hasonló stílusban megnyilatkozók szúrják ki, egyéb esetben szinte garantált a hülyének nézés, értetlenkedés, és más kellemetlen mellékhatások.

mégis gyakran képzelem azt (nyilván a tudatalattim), hogy még mindig a jó kis megszokott pécsi posványomban csücsülök, és ez - hogy, hogy nem - esetenként holmi 'i" betűs megjegyzésekben ölt testet. mindezek tükrében kifejezetten bóknak vettem, amikor a múlt héten Lajos barátunk közölte, hogy szerinte én annyira mesterien és olyan folyamatossággal ironizálok, hogy az első találkozásunk alkalmával pár óra elteltével abban is kételkedett, valóban Eszternek hívnak-e.