valahogy mindig hajlamos vagyok azt hinni (biztosan nem vagyok ezzel egyedül), hogy az igazán fontos dolgok harsonaszóval érkeznek az ember életébe. feltűnően, úgy, hogy bizonyosan tudatában lehessünk: ez most valami lényeges, nagy, fennkölt pillanat. mindig csodáltam azokat az embereket, akik alapvetően tisztában vannak vele, hogy ez nem így van - ők észrevétlenül boldoggá tevődnek valami mások számára láthatatlan apróság által; meg azokat, akik a legnagyobb természetességgel tesznek meg másokért ilyen nagy, sorsfordító dolgokat vagy vezetnek rá másokat nagy, sorsfordító felismerésekre - ők észrevétlenül tesznek boldoggá vagy teljesebbé másokat, ráadásul a lekötelezettség sokszor nyomasztó érzését sem ébresztik fel bennük. így persze hálásnak lenni is nehezebb.

mindenesetre csodálatra méltó. például ahogy a napokban a saját fülemmel hallottam (sőt, ha lehet ilyet mondani, majd' minden érzékszervemmel éreztem), hogy tőlem néhány méterre megszületik valaki. és hiába tettek úgy egyesek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna (nyilván az is, csak nem nekem), tudvalevő volt a hatás, amit ez az egész potenciálisan tehet rám, főleg, ha egy fazék forró víz odaszállítása okán (magától értetődik, hogy csak én tudtam elvégezni e nemes feladatot) magam is bebocsátást nyerhetek a falakon belüli csoda-világba egy röpke pillanatra.

annyira egyszerű boldognak lenni. azt hiszem.

a hogyant még persze meg kell fejtenem.