pokolba a rinyálással, de tényleg! :)

közbe-közbe is elszégyelltem magam, amikor ugyanabban a témában napokat-heteket panaszkodtam nektek, mert tudtam, nem vezet semmire. illetve egy dologra jó: én attól, hogy kimondom a problémáimat, megkönnyebbülök, nagyon is. és ha ezer kört futok magamban ugyanazon szarság körül, akkor ezerszer fogom kimondani, ami nyilván idegesítő egy idő után, számomra is. de azért közben feleannyira sem érzem magam szerencsétlennek, mint amennyire az elmondottak alapján az elszenvedőknek tűnhet, és bevallom, ez az ellentmondás is rettenetesen zavar.

szóval Kostelekkel az van, hogy szerelem volt, első látásra. a legelső itt töltött napom után a legelső terepnapló jegyzetem úgy kezdődött, hogy „az utóbbi évek egyik legjobb döntése volt, hogy ide jöttem”, emlékszem. igazándiból ezt most is így gondolom, még ha nem is mindig ezt kommunikálom. vagy szinte soha, az utóbbi időben.

van egy elég nagy, a szétszórt biszbaszaimtól meg a nyári meleggel elvegyült friss fenyőlambéria illatától meglehetősen otthonos tetőtéri szobám, szeretek esténként belépni. még jobban szeretek viszont reggel lemenni az udvarra, és nagyot szippantani az összetéveszthetetlen Kostelek-illat komplexumból, amiben a fenyő, a tehéntrágya, a patak, meg a hegyi levegő illata keveredik. élet van benne, meg munka, meg vidámság, meg valami erőteljes, vad természetesség, számomra.

és azt is nagyon szeretem, hogy szinte mindenki mosolyogva köszön, vagy messziről integet, és nem csak azért, mert faluban vagyunk. az meg már kifejezetten a megható kategória, amikor egy-egy ember megkérdezi, hogy „na, hát hazajöttél, meddig maradsz?”, vagy a minap az egyik kislány, hogy „arra gondoltam, miért nem költözöl ide?”, meg számomra csak látásból ismert emberek az úton, hogy „jöjjön ám nálam (hozzám – a szerk.) is valamikor!”. és mind komolyan gondolják.

azt hiszem, tényleg könnyen teremtek kapcsolatokat emberekkel. sokszor akaratlanul is belopom magam a szívükbe, viszont ők is az enyémbe. és ez az, ami miatt gyakorta kríziselek. képtelen vagyok „adatközlőként” kezelni őket. emberek, Mari nénik, Pista bácsik, ugyanolyan hétköznapi problémákkal, örömökkel, mint akárki, az meg már csak hab a tortán, hogy esetleg a lüdércben is hisznek. úgyhogy igen, eltöltöttem itt már összességében több mint egy hónapot, mégis többször elkeserít, mint kéne, hogy szakmailag nem alkottam semmi értékelhetőt. nem, nem tudnék egy tudományosan releváns tanulmányt írni semmilyen témában, de még csak azt felvázolni sem, merre is tart a kutatásom, vagy milyen anyagom van pontosan eddig. és biza tényleg sok olyan ember vesz körül, szűkebb és tágabb szakmai körökben is, aki ennyi terepen töltött idő után már egy fél könyvet megír, és 3 konferencián részt vesz, nem is rosszul.

a különbség egyértelműen a hozzáállásban van, vagy ennek az egész néprajzolásnak a kezelésében. nem tudok végigrohanni egy falun. nem tudok rátörni emberekre, és hipp-hopp végigkérdezgetni, amit kell. sőt, így elsőre azt sem tudom megmondani, mi az, amit kérdezni kellene.

számomra az egyetlen célravezető és megvalósítható módszer az antropológiában nagyon találóan résztvevő megfigyelésnek nevezett dolog. adott a kutató, aki odamegy a bennszülöttek közé, sok időt velük tölt, és bár bizonyos szempontból végig megmarad kívülállónak (naná, hisz nem bennszülött), együtt éli az életet a kutatottakkal, és ez alapján, illetve ennek során próbálja megérteni őket. a motivációikat, gondolataikat, hitüket, akármit, vagyis mindezt együtt. és amikor már jól belehelyezkedett az egészbe, és úgy érzi, kezd összeállni a kép, na akkor kezd el okos, tudományos mondatokban megfogalmazott dolgokat mondani a bennszülöttekről (akiknek egy része addigra már a barátja, így a rábízott sokszor bizalmas infók egy részét lelkiismereti okokból elhallgatja a szakmai nagyközönség elől). hát én így működöm. sosem tudtam embereket (szerintem) intim helyzetekben fotózni, vagy olyan dolgokról kérdezgetni, amiről láthatóan nem akartak beszélni adott pillanatban, meg ilyenek. valakinek ez megy. nekem meg helyette türelmem volt, meg időm.

most gondoltam bele (egy kedves kolleginám hihetetlenül empatikus, szakmailag is elsőosztályú doktoriját böngészve, amihez 10 évig gyűjtötte az anyagot, mellesleg a saját szülőfalujában), hogy Szőkefalván 6 évig kutattam. az egyik mostani kollégám, aki szintén megfordult pár alkalommal a faluban, és írt is vagy 3 (amúgy jó) cikket bizonyos témákról, egy alkalommal őszintén rácsodálkozott, hogy mennyi mindent tudok a faluról, az emberek viselt dolgairól, ésatöbbi, amikor ránézésre levágtam neki egy random helybeli asszony életrajzát és aktuális magánéleti problémáit. és igen, 6 év után elég könnyen, elég jó dolgokat tudtam írni róluk én is, úgy, hogy azt hiszem, nem kell szégyellnem sem előttük, sem a tudományos világ előtt magamat.

itt meg egy hónapot töltöttem, hellohello. és összességében is mondjuk 3 évem van a kutatásra. ami nem túl sok, de nem is kevés, hát igen. de most jöttem rá, hogy Szőkefalván is végignyomtam ezeket a kríziseket, hogy jaj, már megint nem tudom, mit fogok leadni, ha hazaértem, megint csak 5 emberrel interjúztam egy hét alatt, stb. de közben megtudtam egy csomó dolgot, a Mari nénikkel meg Pista bácsikkal való „csak úgy” beszélgetések, kávézások, sétálgatások, krumpliszedések közben, amiknek lehet, hogy akkor és ott semmiféle írásos vagy egyéb nyoma nem volt, csak a fejemben, de később nagyon is kellettek ahhoz, hogy összeálljon a kép, meg hogy Mari néni és Pista bácsi bízzanak bennem annyira, hogy idővel bármit elmeséljenek, amire csak kíváncsi voltam (meg olyanokat is, amire nem). és közben persze mindig kialakult a téma is, meg tudományos lett, meg el(ő)adható.

még szerencse, hogy a főnököm vakon bízik bennem. merthogy ő sem feltétlenül a fenti módszerrel dolgozik, bár rászánja az időt mindenre, de hogyismondjam, megfelelőek a mennyiségi mutatói is, rövid távon is. a kellemetlenséget az okozza bennem, hogy mindig el kel tussolnom ezt-azt. megkozmetikázni a dolgokat, hogy megfeleljenek az elvárásoknak, a szakmai sztenderdeknek, meg mittudomén, mi a nyavalyának, aminek egy részét nyilván én képzelem hozzá a történethez. mert lehet, hogy én a 3 évből kettőben úgymond nem tudok felmutatni semmit, csak egy csomó bratyizást, de én csak így tudok kisütni valamit a 3. év végére, evvan. és persze végül meg lesz veregetve a vállam, de az első 2 évet végigparázom, hogy már megint mi a francot mondjak a „mit végeztél” című kínos kérdés felmerülésekor. mondjuk elkezdhetnék abban reménykedni, hogy évanéni továbbra sem veszti el a bizalmát bennem, és képes lesz tolerálni a másféle munkamódszeremet, én meg továbbra sem fogok csalódást okozni neki, csak közben ott az a sok rohadt hivatalos leadandó meg produkálnivaló, ugye.

meg azt is tudom, hogy van ennek értelme. egyrészt szeretem az embereket. érdekel, mit gondolnak, mit csinálnak, mi mozgatja őket. azt gondolom, fontos ezt leírni. és azt is, hogy pont ezt, pont így, pont ezekről az emberekről csak én tudom leírni, csak most, és lehet, hogy akárhány év múlva tényleg kurvajó lesz, hogy ezeket valaki leírta. akár még ők maguk – ti. a Mari nénik és Pista bácsik, illetve utódaik – is örvendeni fognak neki. és miközben őket próbálom megérteni és leírni, rengeteget tanulok a világról, általában az emberről, és kétségkívül magamról is, ezek is nagyon fontosak, és igaziból motiválóak is.

ettől függetlenül nem tudom – és azt hiszem, soha nem is tudtam – mindezt az életemet kitöltő, kizárólagos foglalatosságként szemlélni. nem a tudományosság létjogosultságát vonom ezzel kétségbe, de a saját e téren kifejtett tevékenységemre úgy munkaként nem tudtam tekinteni soha (azon már nem is csodálkozom ebből kiindulva, hogy az emberek többsége többrendbeli elmondás után is azt hiszi, nyaralni vagyok itt). kicsit fura érzés is, hogy most ezzel keresem a kenyeremet… igazándiból arra jöttem rá, hogy nem is próbáltam soha csak népet rajzolni. mindig volt mellette valami egzaktabb dolog, meg egy ideje ilyen magánélet (ad absurdum: család) forma képződmények, ami megadta a teljesség érzetét.

van megoldás, naná, rég tudom: csinálni kell még valamit. hála a magasságosnak az sem teljes rejtély előttem, mit is kezdhetnék még fölös energiáimmal és érdeklődésemmel, csak a megvalósítás akadozik. tulajdonképpen ez az egy dolog, amiben valóban szerencsétlenkedem. de az, hogy ezt így leírtam ide, már egy hatalmas lépés a megoldás felé. győrfyeszter, 27 éves, otdk 2. helyezett vagyok!