a terepmunka - gondolom, különösen az erdélyi terepmunka - elsődleges ismérve az exponenciálisan megnövekedett szalonna-, pálinka- és kávéfogyasztás (hogy a dohányzásról már csak zárójelben szóljak). a szalonnát szeretem, szó se róla, nagyon is. azt a pálinkát, amit ilyenkor adnak, elviselem (a "házibor" nevezetű műintézménytől első találkozásunk óta igyekszem határozottan elzárkózni, ha van lehetőség. nem mindig van.), bár kétségtelen, hogy elvétve akadnak kifejezetten ízletes példányok is, a kávé pedig a szükséges rossz kategóriába esik.

na azért jóból is megárt a sok. gondoltam, ha hazatérek a nagyvárosba, vagy egy hétig csak zöldséget meg gyümölcsöt fogok enni. meg is támadtam ma délelőtt a piacot (még előtte a borboltot, azért megjegyzem).

1,5 napig sikerült tartanom a szalonnamentes diétát. (hedonista piknik a konyhánkban éjfélkor, yeah)

egyre biztosabban látom, hogy ez nem az az ország, ahol az ember visszanyerhetné, netalántán megtarthatná a versenysúlyát.

kénytelen leszek valahogy megszokni, hogy biza nem a tükrök torzítanak ennyire.

(amúgy írok majd Kostelekről is, ha sikerül letöltenem a fényképeket, meg elrendezgetni magamban a szorosan erre vonatkozó élményeimet)

aki nem vállalja be, hogy szénné ég, az is ugyanúgy a nap alatt marad, ahol a legjobb esetben sincsen helye semmi újnak - dúdolgatom a hiperkarmával együtt.

(bár sok rosszat gondolok (tudok) magamról, a gyávaságommal eddig még sosem szembesültem. fájdalmas dolog ez az önismeret. persze nagyságrendekkel jobb, mint az önámítás.)

kiterítenek úgyis, ja. akkor már inkább emelt fővel, basszus.

I do overthink things that hurt me.

egyszerre megható és borzasztóan vicces, meg esetenként kissé frusztráló, ahogy a nagymamám az utóbbi években prezentált, meglepően (sokkolóan) végződő, illetve utóbb egyáltalán nem is létező párkapcsolataim okán mostanság keresetlen kerítőt alakít. a háttérben persze az életkorom és a családi állapotom véleménye szerint (az enyém szerint is) nem túl szerencsésen alakuló együttállása keresendő.

úgy kell ezt elképzelni, hogy az utóbbi mondjuk egy évben először szolidan, aztán egy ideje egyre konkrétabban tudakozódik a dolgok állása felől, akárhányszor beszélünk. tehát miután megkérdeztük egymást, ki hogy van, illetve leinformálja, mit főztem az elmúlt napokban és minden alkalommal hitetlenkedve áll az infó előtt, hogy tudok főzni, végül az összes létező családtag hogylétének kimerítő tárgyalásán is túlestünk, na mindezek után normális esetben letenné az ember a telefont. nagymama ellenben elsőként megkérdezi, hogy na és, nem találkoztál mostanában valami kedves fiúval, majd - tanúbizonyságát adva egyúttal, mennyire figyelmesen hallgatta a korábban mondottakat - visszautalva minden lehetséges helyszínre, programra, amit említésem szerint az elmúlt időben látogattam, akkurátusan végigkérdezi, hogy na és kik voltak ott. még ekkora távolságból is hallom ilyenkor a vonal végén, ahogyan latolgatja, az adott helyen lehetett-e valami potenciális jelölt.

például. múlt héten itt járt édesapa, a főnökével együtt jöttek borbemutatót tartani a kolozsvári népnek. elmentem én is, iszogattunk, nevetgéltünk, jó volt. egy héttel később ez már a következőképpen hangzik:

- aztán hallom, kislányom, elmentél édesapáddal te is arra a borkóstolóra.

- igen.

- kérdeztem is tőle, nem volt-e ott valami neked való férfi...

- te most komolyan ezt kérdezted apától? (mármint mondjuk ahelyett, milyen volt, hogy éreztük magunkat, ilyesmi...meg úgyamúgy. jesszus.)

- persze. na és, voltak?

- nem. (ha valóban meggyőző akar lenni az ember lánya, itt már csak két érv jöhet szóba, amennyiben a mégisminemtetszett típusú kérdések elkerülésére törekszünk. ím.) hát, voltak az ötvenes házasok, a harmincas házasok (meg a rondák, a melegek, a papok, meg akiket észre sem vettem), illetve volt még a szervezőnek a fia, ő töltögette a bort nekünk...

- igeeeeeeeeeeeen? (sokatmondóan megnyújtott e-vel, természetesen)

- igen, de ő makszimum 20 éves lehetett (amúgy cuki volt, de ezt nem kell tudnod.)

- ja, igen...értem. de azért jó volt?

touché, hihi. bár itt még nincs vége. végső elkeseredésében ugyanis nagymama fejében az esetek többségében felvillan ilyenkor, hogy sebaj, az óra ketyeg, de talán még mindig fel lehet melegíteni a káposztát, ha értitek, mire gondolok. ilyenkor kezd el élénken érdeklődni a kedves exek hogyléte és mikéntje felől (na és, beszéltek még néha? - sokatmondó hangsúly a beszéltek-en, ha sértődős lennék, meg nem épp a nagymamámról beszélnénk, minimum azt mondanám, csúnyán leribancoztak). mivel ez az opció sem biztatta még semmi jóval soha, utána sóhajt egyet. ilyenkor megsajnálom (plusz elnyomok magamnak is egy "hát, Eszter, tényleg nem semmi, milyen balfasz vagy" típusú vállveregetést), és mondom neki, hogy azért ne aggódjon, majd idővel biztosan kerül valaki, akivel végre nem lesz semmi gubanc.

ilyenkor - meglepő fordulat - jön az a rész, hogy azért nem kell az ilyesmit elhamarkodni, kislányom (most akkor eddig nem az volt, hogy kapuzárási pánik tört ki rajtunk???), mire minden esetben biztosítom, hogy amint azt a mellékelt ábra mutatja, én aztán nem kapkodom el.

tulajdonképpen hálás vagyok nagymamának, hogy ilyenkor legalább röhögök mindezen, és nem aggodalmaskodom. bár a fentiekből látszik, ez utóbbiból ő is tekintélyes részt magára vállal mindennapi szinten, kedves tőle.

- bent vagy már a Krizában?

- nem, és nem is terveztem bemenni...

- oké, akkor ha jössz, kérlek hozz egy csomag cigit, meg legalább három olyan...faszt. (*)

- rendben, egy óra múlva ott vagyok.

* virslivel töltött, valóban meglehetősen élethű fallikus szimbólumnak álcázott kifli, 2 db 3 lei a sarki pékségben

mindjárt könnyebb nem gondolni arra, amire (akire) tudod, hogy nem szabadna/kéne, ha van helyette más rágondolnivaló. tudtam én.

azért a helyzetet (nyilván) lehet tovább bonyolítani - nem egyszerű ám az álmodozásnak megengedett tárgyat találni. csöbörből vödörbe, klassz. de legalább eltereltük a figyelmem, végül is ez is valami.

nagyjából finishben a lakberendezés projekt. utána aztán tényleg nem mentegethetem magam a saját lelkiismeretem előtt azzal, hogy ha nem otthonos, meg kuckós meg meghitt a környezet, akkor nem tudok dolgozni.

nem tudom, mitől tudnék.

 a misztifikálás - embereké, helyzeteké, érzéseké, tárgyaké, általában: a dolgoké - rossz.

ennek lerombolása pedig egyszerű, váratlan, felszabadító és - jó.

kár, hogy a magad teremtette misztikusokat nem tudod saját kezeddel megfojtani.

A. a múltkor mondta, hogy a kislánya szerinte alapesetben egy végtelenül talpraesett, kiegyensúlyozott, erős valaki, akit általában sokkal nagyobbnak lát, mint amekkora valójában (6). (teljesen egyetértek, biztos a határozottság, a cukiság és az intelligencia teszi. meg van egyfajta kisugárzása.) nade. azon ritka alkalmakkor, amikor a gyermek az édesapja mellett van (elváltak, satöbbi), egészen aprónak, gyengének, gyámoltalannak tűnik. és ez nem elsősorban annak tudható be, hogy amíg anya adott esetben pici és vékony, addig apa meglehetősen nagydarab, hanem hogy ő az az ember, aki mellett mer gyenge és esendő lenni.

bár én igazán nem mondhatom, hogy hiányzott az apa az életemből (sőt, hálával gondolok arra, hogy mennyivel jobb, őszintébb, közelibb kapcsolatom van nekem mindkét szülőmmel, mint számos "normális" családban felnőtt ismerősömnek, barátomnak), de tény, hogy nem volt velünk nap mint nap, nem éltünk együtt soha. és ahogyan A., édesanya is egy végtelenül erős nőszemély, aki mindent megold egyedül is, és a saját súlyánál 50szer nagyobb terhet is elbír, mint valami hangya :) hát ezt láttam én is, 18 év alatt bizonyára természetemmé vált. vagy szimplán genetika, de nem is ez a lényeg.

nem olyan rég fedeztem fel magamon, hogy én is valahogy úgy működhetek, mint A. kislánya, bár nálam nem édesapám, hanem egyes egyéb emberek (az eddigi tapasztalat szerint: férfiak, de gondolom, lehet barát is) tudják kiváltani ugyanazt a hatást. addig nincs semmi baj, amíg olyan ember van mellettem, akin érezni, hogy segítségre szorul. nosza, erős vagyok, melletted állok, segítek. megmentelek. na persze. egyszer történt csak meg életemben, hogy nem szimatoltam semmiféle megmentenivalót, sőt. mertem gyenge lenni. félni, másra támaszkodni.

na ez lett a vesztem. rájöttem, hogy néha szükségem van erre. hogy én támaszkodhassak valakire. aztán amikor már nem lehetett, ott álltam, és nem tudtam újra ugyanolyan lenni, mert megéreztem, hogy valójában nem kell mindig erősnek lennem.

végül is, van ennek egy jó oldala: ha már nem süt belőlem, hogy gyeremajdénsegítek, a jövőben talán nem csak az elveszettek fognak megtalálni.

mostanában nyugodtan alszom. mosolyogva ébredek. szebbek a napjaim. kiegyensúlyozottabbak.

magától. magától, fiam. persze nem teljesen magától, de rajtam mindenesetre jórészt kívülálló erők folytán. na ez benne a szép.

a magyarázatok és a kérdések fárasztják az igazságot.

(csak hogy a plágium gyanújába ne keveredjek: Losonczy Anna mondta, hogy ezt egy Georges Braque nevű festő mondta. milyen jól mondta.)

várni. figyelni. nyugalom.

a tétlenség stimulálja a destruktivitást - az örök klasszikus ma is érvényes, az itthon töltött 2 hétben meg fokozottan. nagyon bosszantom ilyenkor magam.