természetes és mindennapi élőhelyem lévén nem árt a vidékről is szólni ezt-azt. meg a vidékiekről, akikkel élek. na persze nem vidékiek ám, de ez olyan jól hangzik.

közvetlen környezetem plasztikusan ábrázolva a következőképpen fest:

eccerű a képlet - erdők, mezők, állatkák mindenfele. meg a mesébe illő (itt átlagosnak számító) falvak, amik körülvesznek. nos, hát Galluis konkrétan télleg csak házakból, egy iskolából, egy kocsmából/étteremből és egy templomból áll, vasútállomás is csak a szomszédos településen (Méré) van. szóval meglehetősen tehetős népség, akik (gondolom) mind Párizsban dolgoznak, de csendre, nyugalomra meg szép kilátásra vágynak.

egyik hétvégén (szerintem a második szombaton, amit itt töltöttem) viszont elmentem bicajozni a környéken, na az azért már nem mindegy :P egyrészt az se semmi ugye, hogy bicikliztem (mit volt mit tenni, ahhoz képest, mennyi mindent meg akartam nézni, viszonylag kevés időm volt), másrészt elég szemrevaló dolgok jöttek szembe útközben. ím, néhány említésre méltó dolog a környékről.

Montfort l'Amaury

ez itt ugyebár a nagybetűs település, amúgy kb 3000 lakossal. elkószálgattam vagy 3-4 órát, azt hiszem.

eredetileg 10. századi, később kastéllyá átépített, ma csak nyomokban (romokban) látható vár, meg a torony tövéből a falu és a környék

a hangulat

11. századi alapokon mai formájában a 15-16. században épült templom, ahol a másnapi esküvőre való tekintettel majdnem alkalmam volt megtekinteni nevezett esemény főpróbáját, de mivel épp időben érkeztem, csak a kórust hallottam próbálni, ami viszont nagyon szép volt :)

van még 16. századi temető, illetve valami akkori épület egy rakat kriptával meg régi sírkővel, elég perverz nézegetni, de nézegettem. meg csak úgy szép. találtam mindenféle istentudjahovalyukadunkki sikátorokat, egy parkot tóval, erdő közepén egy senkisetudjaezhovavezet ajtót egy nagy kereszttel az előtérben, faragott nemesi címerekkel teleaggatott családi házat, meg mindenféle mókás dolgot. jóság.

aztán a város határában van a Groussay-kastély. a 19. században épült, semmi említésre méltó ebből a szempontból, és különben is il est interdit d'approcher du chateau, de nem is ez volt a lényeg, hanem az elvarázsolt park. persze azt nem tudtam előre, hogy elvarázsolt lesz, de az...szinte egyedül voltam egy olyan hatalmas susnyásban (nyilván a költő szól belőlem, szép és gondozott a park), amit kb 2 óra alatt sétáltam körbe. adtak térképet is, de azért mindig voltak meglepetések. a legjobban azt bírtam, amikor egy sövényekből kialakított labirintusban (harry potter és a tűz serlege, bazdmeg, vi tutira összesz@rta volna magát - már elnézést az érintettől :P) egyszercsak felbukkant egy igazi, gyönyörűszép páva. persze kb 1 perc kellett, hogy elveszítsem szem elől, de tudom, hogy nem álmodtam. meg aztán voltak mindenféle állatok, egy rakat kínai pagoda, víz, fák, amit akartok.

Méré

a következő nevezetes hely, hírnevét annak köszönheti, hogy itt található a vasútállomás. meg miután kellemesen eltévedtem, rájöttem, hogy tartalmaz továbbá egy helyre kis templomot is. tulajdonképpen össze van nőve montfort-tal.

Grousrouvre

először is, aki ezt kiejti a franciához legalább nagyjából hasonló kiejtéssel, anélkül, hogy egy embereset köpne, annak csókolom a kezit. én csak azt mondom rá, hogy "az a falu". nevezetessége, hogy van ott egy nagy legelője a kedves családomnak, egyre többször tartjuk ott a lovakat, úgyhogy - ahogy az majd később ki fog derülni - nekem betéve tudnom kéne az utat oda-vissza, álmomban is. további érdekesség, hogy gyakorlatilag egy falunyi rózsadombról van szó, kurvagazdag emberek kurvaszép házaival.

nos, hát így állunk, ez a 4 (gyakorlatban 3) település alkotja a környéket, mármint persze Galluis-vel együtt, ahol jómagam is csövezek. a többi részem vagy tehenek legelésznek, vagy erdő van. elég frankó.

***

a család, ugyebár. nincs sok hozzáfűznivalóm, azt hiszem. Peter, az apuka divatfotós, sokat utazik. kurvajóarc, remekül főz, szereti a finom borokat és marha intelligens. érdemes vele beszélgetni. ezen kívül kínosan őszinte. mármint nekem ez a legkevésbé sem kínos - legalábbis nem volt még eddig -, de gondolom, sokaknak igen. Véronique, az anyuka a közgázon tanít, meg van egy üzleti tanácsadó cége, vagy valami ilyesmi... amikor nem kell személyesen, óraadás céljából megjelennie az egyetemen, itthonról dolgozik. au-pair tehát azért kell, mert sokszor van úgy hogy apu nincs itthon, anyunak meg dolgoznia kell. anyuból egyébként senki nem nézné ki, amikor koszosan, izzadtan, fáradtan leül vacsizni, az istállóból jövet (szinte már várná az ember, hogy eccercsak köp egyet oldalra, minimum), hogy másnap reggel 6kor szupercsinosan, csajos táskával a vállán bepattan a kocsiba és elmegy valami komoly, elegáns megbeszélésre.

anyuéknak tehát jól megy, de ezt nem mondanád meg mondjuk olyan szinten, mint otthon egy-egy újgazdag (vagy csak simán gazdag) családról. azt, hogy sok pénzük van, simán arra használják, hogy kényelmesebb legyen az életük. anyu nem takarít, van takarítónő. ha dolgoznia kell, vagy apu el akar menni golfozni, nem kell azon agyalni, hova tegyék a gyerekeket, hisz ott vagyunk mi. lényeg, hogy minden ilyen idegesítő apróságot, ami mondjuk házimunka meg sok más címszó alatt csak elveszi az ember idejét, más csinál.

mindemellett mindketten tényleg keményen dolgoznak. ami azt illeti, anyu fizikailag is, hiszen egyedül lát el és lovagol naponta 4 lovat, illetve most már egy ideig a tegnapelőtt a bandánkhoz csatlakozott pónit is. na persze segítek neki, de erről később.

Marylou és Dorothy, a szorosan vett munkaadóim, ugyebár :) egyébként tündériek, de tényleg. általában. mármint teljesen normális alapvető értékrend uralkodik a családban, és ez a kiscsajokra is ragadt, úgyhogy általában normálisan kijövünk. hál' Isten ezek olyan gyerekek, akik mezítláb járnak, sárosak, vizesek, koszosak lesznek, mindig kitalálnak valamit, és inkább futkosnak még az udavron egy órát, mint hogy tv-t nézzenek este. a legmókásabb, hogy kb. 2 naponta ovi után nálunk köt ki Loanne, Dorothy barátnője (aki amúgy egy kibírhatatlan hisztis picsa, de ha 3-an vannak, nem olyan veszélyes), aminek kivétel nélkül mindig az lesz a vége, hogy mindenki ledobálja a ruháit, beindítják az összevissza spriccelő locsolót az udvaron található lovagló-pályán, és visítva rohangálnak meg ugrálnak a vízsugár útjában... :D

az egyetlen dolog, ami néha komolyabb fennakadást okoz nekem, hogy tulajdonképpen anyu meg apu nagyon ritkán szólnak úgy igazán rá a lányokra. mármint szelíd rábeszéléssel próbálják őket rávenni dolgokra (najó, eccer Marylou igazán kihúzta a gyufát apunál, de az elszigetelt esetnek számít, és télleg durva volt), úgyhogy olyasmi, hogy eztnecsináld - miért - merténaztmondtam, na ez nem működik. meg alapvetően az eztnecsináld sem. ezen kívül természetesen ha egy 3 meg egy 5 éves gyerek fáradt, akkor hisztisek, amit olykor nehezen tolerálok. tegnap már odáig fajult(am), hogy ironikus voltam, meg magyarul káromkodtam, épp elég tarthatatlan hangulatban voltak ugyanis, ráadásul Loanne is itt rontotta a levegőt. ha nem tudnám, hogy nem, azt mondanám, mindenkinek egyszerre jött meg. persze az is lehet, hogy nekem nincs ehhez elég türelmem meg nem vagyok elég toleráns.

alapvetően mégiscsak élvezem a dolgot. mármint jó itt. de azért - hangozzon bármilyen hülyén - azt hiszem öreg vagyok én már ehhez. vagy csak alapba' ilyen vagyok, nemtom. mindenesetre sokkal természetesebb, levegősebb érzés volt a put-in-bay-i gyerekvigyázás, amikor nem éltem a családdal. na nem panaszkodom, jó ez, ingyé szállás, ingyé kaja, meg tényleg bírok mindenkit. nade. nem a saját családom, még csak nem is a barátaim. tehát együtt élek pár random, kedves emberrel, akik ráadásul a munkaadóim. érezzem otthon magam, ez rendben. csak így a legszorosabb értelemben vett szabadidő nem létezik számomra. mármint ha egy család része vagyok, velük élek, stb, akkor akkor is el fogok mosogatni, ha nem én vagyok a "soros", meg ha este 10kor be akarnak jönni a kiscsajok játszani hozzám, akkor nem zavarom ki őket, csak azért, mert már lejárt a munkaidőm, vagy ugyanígy, ha itthon ülök, de elvileg nem dolgozom. fura ez. szóval bár nem sok a munka, de ez nem igazán különül el attól az időtől, amit végeredményben magamra fordíthatnék, vagyis inkább arra, amire én akarom. esetenként elég kiszolgáltatott érzés az egész, na. ezért nem tudnám, illetve nem szeretném ezt egy nyárnál sokkal hosszabb ideig csinálni, bármily praktikus is. ettől függetlenül nincs panaszom, egy szál sem. sőt.

***

anyu lovainak már akkor örültem, amikor még csak hallottam róluk. aztán amikor megérkeztem, a lovak és anyu is örültek nekem. lassan, de biztosan lettem lovászlány, anélkül, hogy erről beszéltünk volna, vagy külön kértem volna. kifejezetten kikapcsolódás-számba megy reggelente az az egy-egy óra, amit a lovak körüli sürgölődéssel töltök. arra meg azóta sem találok még csak magamnak sem szavakat, hogy anyu elcibált (mentem magamtól) 2 díjugrató versenyre, és mindkétszer felültetett a lovaira, amiken rajta kívül még soha senki nem ült. apunak sem engedte meg, a leghatározottabb kérlelés ellenére sem. nekem meg odanyomta szőröstül-bőröstül az állatokat meg az instrukciókat, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva elhitte, illetve tudni vélte anélkül, hogy mondtam volna, hogy meg fogom tudni csinálni. és meg is csináltam, naná, közben pedig tiszta boldog voltam.

anyu beszél az állatokhoz. ugyanúgy, mint az emberekhez. meg a gyerekekhez is, ugyanúgy, mint a felnőttekhez. tudja, hogy megértik mert sem az állatok, sem a gyerekek nem idióták, csak máshogy kommunikálnak (figyelj, kérlek hozd át azt a két lovat ebbe az istállóba ma estére, a másik kettőt meg vidd át a helyükre. már megígértem nekik, hogy ma itt alhatnak. vagy: nem mondom meg neki, hogy nyert a versenyen, mert akkor azt fogja hinni, hogy elég, ha ezentúl mindig csak ennyit tesz. pedig nem is volt olyan jó, csak a zsűri volt teljesen idióta a pontozásnál.)

szóval ezek miatt a dolgok miatt valahogy kimondatlanul egészen jóban vagyok anyuval, pedig az elődöm, Francesca figyelmeztetett, hogy totál furi, nem nagyon lehet vele beszélni, és teljesen titokzatos, mikor mit akar. nekem mindig megmondja. sőt, jókat beszélgetünk olykor, ha kettesben maradunk. bírom az ilyen típusú nőket, amúgy.

***

soha nem gondoltam, hogy az "ugye-kérdés a jónak ilyen mélységeibe ragadhatja az embert. a pte-n szocializálódott lelkivilágom leginkább egy olyan eldöntendőnek álcázott, valójában burkolt parancsot tartalmazó mondatot sejt minden ilyesmi mögött, amelyre a látszat ellenére kizárólag egy válasz létezik, a határozott igen (ugye, Eszter, meg tudná tenni nekem azt, hogy...?).

a témakör teljesen új dimenzióit nyitották meg számomra az itt töltött idő során a leányok, ilyesmikkel:

ugye te jössz értem az iskolába délután?

ugye az Eszter is velünk jöhet?

ugye melléd ülhetek vacsoránál?

***

na persze én sem mindig vagyok kedves és szeretetreméltó, bárhogy igyekszem is (nem mindig igyekszem). ez elsősorban a nem hogy hiányos, hanem erőteljesen a 0 felé konvergáló francia-tudásommal van összefüggésben. márhogy azért gondolom az ember idővel unalmassá válik, amikor csak bólogatni vagy igent és nemet válaszolni képes jóformán mindenre. persze sokszor elvagyunk enélkül is, de esetenként idegesítővé válik, mindannyiunk számára.

tulajdonképpen az én hibám, de persze nem rágódom én ezen, inkább igyekszem rajta változtatni. magától senki nem tanul meg semmilyen nyelven, naná. az persze nem igaz, h semmit nem fejlődtem, de a heti 2x1,5 óra, meg mondjuk előtte az az 1-1,5, amit francia tanulással töltök, semmire sem jó, főleg mert nem is kifejezetten szisztematikus. de bele fogok húzni, azt hiszem, mindenki közül engem idegesít a legeslegjobban.

azért vannak olyan alkalmak is, amikor azt flesselem, hogy mégsem olyan rossz a helyzet. olvasom a kis herceget. tudom, hogy elég egyszerű szöveg, de folyó francia szöveg, és értem. meg mondjuk a múltkor gyalogoltam az állomásra, és kb 10 perc járóföldre a céltól felvett egy muki, hogy akkor ő elvisz. mondta, mondta, valahogy épp úgy jött ki a lépés, hogy mindent értettem, és mindenre elég volt igennel, nemmel vagy röviden válaszolni. ebből adódott az a véleményem szerint rendkívül mókás eset, hogy találkozásunk utolsó fél percében realizálta csak (illetve voltam kénytelen megmondani neki), hogy valójában nemtok franciául. ugyanis búcsúzásképp tényleg elhadart valami kérdésnek tűnő dolgot, amiből egy szót sem értettem.

***

lehet, hogy a nyár végére, ha mást nem, megtanulok vezetni. minden nap vezetek. hetente kétszer késő éjjel, fáradtan, adott esetben egy délután elfogyasztott sör árnyékában. épp ideje volt már ennek, basszus.

ennek ellenére, ha túlélem a lószállítót, bizonnyal egy nagyobb összeget dobok a Mária-oltáron a perselybe valamelyik párizsi templomban.

***

ugyanis. a család július 18-án nyaralni megy, 10 napra. Martinique-ra. én vigyázok a házra. 10 nap nyaralás tehát, romantikus nyaralás, ami azt illeti. tulajdonképpen romantikus háztartásvezetés, merthogy akkor rám lesz bízva minden állat. esetlegesen sor kerülhet arra, hogy a lovakat oda-vissza kelljen szállítani a grosrouvre-i legelő és az itteni istálló között. mindig imádtam a kihívásokat.

(akiket esetleg érdekel, tájékoztatásul közlöm, hogy a család kb. augusztus 10-én szintén nyaralni megy. én kb 17-én utazom haza, tehát van szűk egy hetem egyedül a kecóban. ingyészállás, Párizs, móka, kacagás. komolyan.)

***

egyre erősebb a késztetésem, hogy süssek-főzzek. egyrészt ugye szeretek, másrészt egyre kényelmetlenebbül érint, hogy minden este leteszem a seggem a vacsihoz, amit valaki más készít nekem.

az eset kapcsán kezdem egyre mélyebben megérteni Vi-t. hogy hiába szeretnéd, nem megy (mint a francia, ugyebár). a megoldást még mindig a miért megkeresésében, és a még erősebben akarásban látom, így tegnap vettem egy s mást, holnap este meg főzni fogok. azért előtte informálódom anyutól, hogy szereti-e eztmegazt. de megcsinálom.

megcsinálom

megcsinálom.