azért őszintén meg kell hagyni, a nép egyszerű, állítólag műveletlen fiai/lányai pszichoanalitikusnak sem volnának utolsók sok esetben. vegyük most csak példának a lüdércet: ha sokat búslakodsz távollevő vagy halott kedvesed/férjed/feleséged után, biza eljön hozzád. álljálljállj, fordítsuk ezt le - befordulsz, depressziós leszel, emiatt képtelen vagy normális, teljes értékű életet élni, elvégezni a munkádat, ésatöbbi. na, olyankor, hogy térjél már bazzeg észhez.

én speciel az utóbbi hónapokban elég sokszor és elég határozottan hittem azt, hogy rólam elmúlt már az utóbbi évek lidércnyomása. hát nem.

amikor azzal a jól ismert gombóccal a torkodban, meg könnyekkel a szemedben ébredsz, és tisztán - jaj, de milyen tisztán - emlékszel, mi zajlott a fejedben/szívedben/testedben egész éjjel, és a földöntúli kínok ellenére kívánod, akarod, várod, hogy máskor is eljöjjön, pedig felismerted a kilógó lábat, olyankor az is eszedbe jut, hogy vagy kellene sürgősen két jól irányzott, csattanós pofon, és nem csak virtuális, vagy tényleg meg kéne keresni valami ördögűzőt/kalugert/javasasszonyt, ami Juli/Mari/Sári néni szerint az egyetlen biztos és végleges megoldása az ügynek.

azt hiszem, még mindig csak tudom, hogy a lüdérc-szeretőmnek valami nem stimmel a lábával, de nem hiszem. el sem tudjátok képzelni, mennyire akarom hinni, érezni, látni, hogy valóban csak kép. a fejemben. a lelkemben. mindegy, bennem. olyan, ráadásul, aminek a nem oda való testrészét egy hatalmas lepel fedi, a többit viszont, ha akarom, ha nem, valószínűleg folyton kényszeresen színezem, mint valami kifestőst. talán nem színezem, de azért akkor is elég baj.