évek óta zavarba hoz a teljesen banális "honnan jöttél" kérdés.

gondolhatná az ember, hogy mindenkinek van erre egy teljesen prózai, zsigerből jövő válasza: egy település, ahol felnőtt, ahol a szülei laknak vagy laktak, vagy ha éppen másképp alakult a helyzet, akkor egy olyan hely, amit az illető otthonának érez akkor és ott. na, ez utóbbi mondjuk már problémás, mert a kérdés feltevője többnyire nem erre kíváncsi. pedig szerintem ugyanannyira ér ezt is válaszolni. és érezni is. remélem.

érettségiig nem volt gond: dombóvári vagyok. nyilván, ott nőttem fel, ott laktam a legtöbbet. azt ismertem, ott voltak a barátaim. aztán szétszóródtunk a szélrózsa minden irányába, én például Pécsre, és az jó volt, meg voltak új barátok, meg otthonos volt, meg el tudtam képzelni ott az élet, hosszú távon. elkezdtem azt mondani, főleg idegeneknek, hogy pécsi vagyok, hiszen ott éltem, az állt közel a szívemhez, Dombóvárhoz semmi nem kötött, legalábbis akkor.

aztán Pécs is megszűnt otthon lenni. a nagy semmi volt helyette, illetve utóbb füstbe ment tervek, mindenesetre a kérdés lebegett a levegőben. sok helyen otthon voltam. őszintén. bennem volt az otthon, meg néha sehol.

aztán kolozsvári lettem. persze sosem leszek kolozsvári, ezt már az elején is tudtam. és ez már millió nagyságrenddel összetettebb kérdés, mint hogy az ember Dombóváron nőtt fel, de pécsinek mondja magát, mert már ott él, és az amúgy is csak 60 km. nem, nem csak hogy kolozsvári, de erdélyi vagy romániai magyar sem leszek soha, nyilván. nem is próbálok, nem is próbáltam soha úgy tenni, vagy azt állítani. illetve na.

az az igazság, hogy hiába szeretem ezt az országot, meg hiába költöztem ide, és tervezem úgy, hogy maradok, és hiába érzem otthon magamat, azt hiszem, mindig borzasztó kínos lesz a fenti kérdés megválaszolása. ha a válaszban szereplő helység ugyanis valami szerencsétlenség folytán Magyarországon van, eleve (számos különböző féle-fajta, a szituációt szinte minden esetben nagyban befolyásoló) hendikeppel indul az ember lánya ezen a féltekén. tápos. magyarországi (abba talán most bele sem mennék, hogy mekkora energiákat emészt fel általában megértetni a nagyérdeművel, hogy magyarországi nem egyenlő budapesti. már fel sem húzom rajta magam). te-aztán-sosem-fogod-igazán-megérteni-milyen-a-mi-életünk-itt. jófej vagy, kedvelünk, de azért tartsuk meg azt a biztonságos 3 métert, hiszen mégiscsak tápos vagy.

különösebben nem próbálok küzdeni ez ellen, inkább csak védem magamat, amikor az ominózus kérdésre válaszolva azt mondom, Kolozsváron lakom. ha szerencsém van, nem firtatják tovább a dolgot, aztán ha mégis, akkor... szóval mostanában újra dombóvári lettem. egy ideje kapásból. valahogy a helyére került ez a Dombóvár dolog is, bennem. szinte azt mondhatom, büszkén vállalom. mert újra érzem, hogy kötődtem, és kötődöm. szabályosan megdobban a szívem a vonaton, amikor az ablakból meglátom a hazai dombokat. nyál, de ez van. és jó így.

a minap Péccsel is ez volt, nosztalgikus alapokon. rá lehet ám döbbenni visszamenőleg is (vagy lehet, hogy csak úgy igazán!), hogyan viszonyult az ember anno egy helyhez, emberekhez, érzésekhez, és ha szerencsénk van, végül minden a megfelelő polcra kerül.

azért tudjátok, én tényleg rengeteg helyen voltam már otthon. az otthon, azt hiszem, nem egy ház, vagy egy konkrét hely nekem - történelmi okokból, ha úgy tetszik. otthonná az tett - eddig legalábbis - valamit, ahogyan én éreztem magam benne, és főleg, főleg az emberek, akiket szeretek, szerettem, és ott voltak. mostanság érzem, egyedül is lehet otthon lenni. belül. meg azt is, hogy majd az lesz az igazi, ha lesz egy saját készítésű otthonom. kívül-belül. bár nem tudom, akkor mit fogok majd válaszolni a nagy kérdésre...

rendes csavargó sem vagyok, de otthonom sincs igaziból, na most akkor mi van? jó volna hazatalálni.