olyannyira sikerült beépülnöm az elmúlt 1,5 hónapban, hogy immáron holmi unatkozó kisgyermekes anyukákat szórakoztató látványossággá fajultam. a keddi múzeum-zárlat és a tér-idő kontinuum hatékonyabb birtokbavétele okán ugyanis egyik kezemmel a sörömet igyekszem a számhoz illeszteni, a másikkal karkötőt csomózok, a fülemben meg szól a zene formátumban ücsörögtem a Luxemburg-kertben, amikor arra lettem figyelmes, hogy érdeklődve meg-megállnak az emberek, sőt, egyesek  odáig mennek a személyes zónámba való behatolással, hogy megkérdezik, ugyanmiacsodaez és hogy csinálom. a Jóisten áldjon meg titeket, emberek, hát guglizzatok rá, kizárt, hogy franciául elmagyarázzam.

(nem sokkal később ismét reflektorfénybe került szerény személyem, ti. többen kórusban igyekeztek megmenteni az életemet, minekutána képes voltam a legzsúfoltabb placc kellős közepén rettenetes lendülettel el'szódni. őszintén szeretném hinni, hogy az említett malőrt a minden sétálók rémeként a földből alattomosan kimeredő gyökér, és nem a fent említett sör elfogyasztása okozta. ca va, emberek, nyugalom, az egyébként valóban ijesztően kinéző sebeket a mindig magamnál hordott nedves törlőkendő illetve a közeli nyilvános wc mosdójából nyert víz segítségével - úgy érzem - sikerült adekvát módon kezelnem.)